Bár az orrára nőtt volna kendnek! - kiáltott ijedten a felesége, s ki akarta kapni a kolbászt a tűzből, de bizony az akkor már az ember orrán lógott le egészen a lába ujjáig. - Látod, bolond, oda a második kívánság. Vegyük le! Próbálja az asszony, de bizony a kolbász egészen odanőtt. - Hát bizony ezt le kell vágni. Egy kicsit az orrából is lecsippentünk, nem olyan nagy baj az! - De azt nem engedem! - Bizony ha nem, élete végéig így fog sétálni a kolbásszal. - Dehogy fogok, a világ minden kincséért sem! Tudod mit, asszony, van még hátra egy kívánság, kívánd, hogy a kolbász menjen vissza a lábosba. - Hát a tinó meg a ló meg a malac akkor hol marad? - Már hiába, feleség, én ilyen bajusszal nem járok. Kívánd hamar, hogy a kolbász menjen vissza a lábosba. Mit volt mit tenni, a szegény asszonynak csak azt kellett kívánni, hogy a kolbász essék le az ura orráról. Megmosták, megsütötték, s jóízűen az utolsó falatig megették. Evés közben szépen megbékültek, s elhatározták, hogy többet nem pörölnek, hanem inkább dolgoznak szorgalmasan.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény ember és annak felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek. Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát, de bizony nem volt miből. Még a víz fel sem forrott, jön haza a gazda, s mondja a feleségének nagy örömmel: - Hej, feleség, ha tudnád, mit történt! Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután minden, amit szemünk-szájunk kíván. - Ugyan nem tréfáljon kend - mondja az asszony -, talán bizony kincset talált? - Meghiszem azt! Hallgass csak ide. Amint jövök az erdőből, mit látok az út közepén? Berekedt a nagy sárba egy kicsi aranyos kocsi, a kocsi előtt két mókus, s a kocsiban olyan szép asszony ült, amilyent még világéletemben nem láttam. Bizonyosan tündér lehetett. Mondja nekem az a tündér: "Te jó ember, segíts ki a sárból, s bizony nem bánod meg. " "Hát én hogyne segíteném! "
Felpattant az aszzony, elkezdett lármázni: - Jaj, de ügyetlen kend, bárcsak az orrára nőne ez a kolbász! S ahogy ezt kimondta, már ott is lógott az urának az orrán a rőfös kolbász, úgy odaforrott, hogy azt szépszerével levenni nem lehetett. Hej, uram teremtőm, megszomorodtak mind a ketten, már most mit csináljanak, mit kívánjanak harmadiknak? Mondja az ember: - Előbb ezt a kolbászt vegyük le. Próbálja az asszony, nem tudja levenni. - Hát bizony ezt le kell vágni - mondja az asszony. - Egy kicsit az orrából is lecsippentünk, nem olyan nagy baj az! - De már azt nem engedem! - Bizony, ha nem, akkor járjon kend a kolbásszal! - De már ezt nem teszem, hogy az egész világ csúfja legyek. - Istenem, istenem, mit tudunk csinálni? - Tudod mit, asszony - mondja az ember -, kívánd azt, hogy a kolbász essék le az orromról. Mit volt mit tenni, a szegény asszony mégiscsak azt kívánta, hogy az ura orráról essék le a kolbász. Mikor aztán leesett, a hamut szépen lemosta róla, úgy megették egy ültükben, hogy egy falat sem maradt belőle.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember s a felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek. Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát. Még a víz jóformán fel sem forrott, jön haza az ember, s mondja az asszonynak nagy örömmel: - Hej, feleség, ha tudnád, mi történt! Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután mindenünk, amit szemünk-szánk kíván. - Ugyan ne tréfáljon kend - mondta az asszony -, talán bizony kincset talált? - Meghiszem azt! Hallgass csak ide. Amint jövök ki az erdőből, mit látok az út közepén? Belerekedt a sárba egy kis aranyos kocsi, a kocsi előtt négy szép fekete kutya befogva. A kocsiban olyan szép asszony ült, amilyet világéletemben nem láttam. Biztosan tündér lehetett. Mondja nekem: "Te jó ember, segíts ki a sárból, bizony nem bánod meg. " Gondoltam magamban, hogy bizony jólesnék, ha segítene a szegénységünkön, és segítettem, hogy a kutyák kihúzzák a sárból.
A három kívánság - magyar népmese (Gyűjtötte: Benedek Elek) - YouTube
- mondtam én. Azzal megfogtam az aranyos kocsit, asszonyostul, mókusostul kikapom a sárból. Akkor aztán töviről hegyire kikérdezett engem: van-e feleségem? Mondtam én: van bizony. Gazdag vagyok-e? Mondtam én: biz szegény vagyok, mint a templom egere. "No bizony, ha szegény vagy, mondd meg otthon a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, akármit, s mind a három kívánsága azonnal teljesül. " - Hallá-e - mondta az asszony -, ne tréfáljon, mert nincs kedvem a tréfára. - Jól van, jól, hát próbáljuk meg, kívánj valamit. - Hát jól van, kívánok. Ó, uram istenem, bárcsak egy rőfös kolbász kerülne ide! Abban a szempillantásban a kéményből leereszkedett egy nagy lábos, s a lábosban egy rőfös kolbász volt, szépen összetekeredve. - Látod, hogy igazad volt - mondá a szegény ember. - Hanem most már valami okosabban kívánjunk, mert látod, hogy teljesedik. A szegény ember elévette a pipáját, még volt egy kicsi dohánya, teletömte. Gondolta, ha pipára gyújt, majd valami okosabb jut eszébe. Benyúl a tűzbe, hogy szenet vegyen ki a pipájára, de olyan ügyetlenül talál belenyúlni, hogy a lábos felfordult a hamuba.
Jobban is ment dolguk, idővel tinót is, lovat is, malacot is szereztek, mert szorgalmasak és takarékosak voltak. szerk. Kovács ÁgnesIcinke-picinke - Móra Ferenc KönyvkiadóBudapest - 1972 Értékelés 5 4 269 269 szavazat
Evés közben szépen megbékültek, s többet a szegénység miatt nem veszekedtek, hanem dolgoztak sokat. Lett aztán ökör is, ló is, lett föld is, lett szép ház is. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Kérdi az asszony, hogy házas vagyok-e. Mondom neki, hogy igen. Kérdi, hogy gazdagok vagyunk-e. Mondom neki, hogy bizony szegények vagyunk, mint a templom egere. Azt mondja: "No, ezen segíthetünk. Mondd meg a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, teljesülni fog a kívánsága. " Azzal elment, mint a szél. - Ugyan rászedte kendet! - Majd meglátjuk. Próbálj csak valamit kívánni, édes feleségem! Erre az asszony hamarjában kimondta: - Bárcsak volna egy kolbászunk. Ezen a jó parázson hamar megsülne. Alig mondta ki, már le is szállt a kéményből egy lábas, benne akkora kolbász, hogy akár kertet lehetett volna keríteni vele. - Látod, hogy igazam volt - mondta a szegény ember -, hanem most már valami okosabbat kívánjunk. Két tinót, két lovat, egy malacot... Közben a szegény ember elővette a pipáját, volt még egy kicsi dohánya, megtömte. Benyúl a tűzbe, hogy parazsat tegyen a pipájára, de olyan ügyetlenül talált benyúlni, hogy a lábast a kolbásszal feldöntötte. - Az istenért, a kolbász! Mit csinál kend?